2018. augusztus 12., vasárnap

Hazugságok és elvárások


Menjünk vissza ismét egy kicsit a gyerekkorba. Tévedések, hazugságok és elvárások. Mindig ott voltak a kellő pillanatban. Formálták és alakították a sorsunkat. Akaratunk ellenére is irányítva voltunk, fejlődésünk másoktól függött.
Gyermekként nem igen tudjuk még, hogy merre is tartunk, csak a szülők hívó szavának engedelmeskedve lépünk rá az utunkra.
 
De vajon választottuk a sorsunkat, vagy minden tőlünk függetlenül történt? 

Ha térdig is jártunk a bajban, a szülők igyekeztek megóvni bennünket. Vajon mindig egységes és a mi érdekeinket szolgáló megoldások születtek a részükről? A szülő attól még szereti a gyermekét, hogy nem a legjobb döntést hozza meg a kicsinye számára.
De mi a helyzet azokkal a szülőkkel, akik csak a saját maguk érdekeit veszik figyelembe, tele vannak elvárással a gyermekeik felé és ezzel szinte meg is fojtják őket. Nem gonoszság ez? Kérdezhetnénk. Sajnos nem… „vakság” és „süketség”, kelletlenség, az alázat teljes hiánya, a saját érdekek előtérbe helyezése. 
Nézzünk bele a múltba, de ne homályosítsa el tekintetünket a téves elképzelések vihara, mert semmi sem történik véletlenül és minden jó okkal van az életünkbe elhelyezve. Habár megszenvedjük amit kell, de ez szükséges a fejlődésünkhöz és a teljes életút kibontakoztatásához. Így nem haragudhatunk a szüleinkre sem, hiszen ők is egy választott utat követnek, ahogy mi is.

 
A kicsi tehát bízik szüleiben és megtesz mindent, hogy megfeleljen nekik. Ezzel rá is lép egy olyan útra, amiről nehéz lesz leszállnia később és sok teher fogja nyomni a vállát.  
Piciny lelke roskadozik a szülőktől elszenvedett elvárások alatt és az élet olyan lesz számára mint egy kényszerzubbony, vagy amikor a párától és levegőtlenségtől szinte fuldoklunk egy fülledt esőkabát alatt. Ha valaki átélt már ilyesmi szorítást, akkor jól tudja mennyivel nyomasztóbb egy gyermek számára, aki ráadásul teljes biztonsággal megvan győződve arról, hogy szülei a helyes utat, vagy irányt mutatják a számára. 


A szülő vajon tisztában van azzal, hogy viselkedésével és döntéseivel valóban segít, vagy megnehezíti gyermeke létét? Keveset sejt erről, mert nem néz előre, csak a múltba tekint vissza. Abba a múltba, amit neki is el kellett szenvednie, vagy meg kellett kínlódnia, tehát önös érdekei által vezérelve, szinte észre sem veszi, de saját gyermekkori tapasztalatait, bánatát és fájdalmát vetíti bele és viszi át gyermekébe. Ezért mondtam, hogy nem lát előre, és hogy visszatekint a múltba. 

A gyermek abban a hitben nő fel, hogy szülei a legjobbat akarták neki, miközben odabent érzi, hogy valami nincs rendjén, de csak egy aprócska palánta még ahhoz, hogy ezekben a „felnőtt” dolgokban rendet tegyen, de bízik és küzd. Ahogy halad előre az időben, egyre tisztább lesz előtte a kép, viszont addigra már olyan mélyre süllyed a sok elvárásban és „hazugság”ban amit a szüleitől kapott, – teszem hozzá tévedésből – hogy nehéz neki kiegyenesítenie az elgörbített kis útját.
Fáradt, elkeseredett és nem tudja merre is kellene mennie. Segítségre lenne szüksége, de nem tudja kitől kérje, nem tudja kiben bízhatna és ki is az, aki valójában a helyes utat megmutatná neki.
Szerez barátokat, fordul rokonokhoz és ezekből a segítségekből próbál támpontot találni, hogy eltévedt életét ő maga helyre igazítsa, miközben megküzd a tinédzserkor ügyes-bajos kihívásaival, szépségeivel és korlátaival, és elindul a felnőtté válás útja felé. 


Azonban idővel úgy érzi, nem bírja tovább cipelni mázsás hátizsákját és ledobja, mikor pont el kellene indulnia. Miért is került ebbe a helyzetbe? Nehezített körülmények között szocializálódott és ebből nehéz is egy egészséges előnyt kovácsolni, de az életünk körülményeit, a színteret és a szereplőket előre megválasztjuk. Ha úgy jobban tetszik, akkor – nagyon leegyszerűsítve – megrendezzük életünk drámáját, vígjátékát, vagy ennek egyvelegét.

Az ifjú tehát épp a startvonalnál áll, de ekkora már energiacellái lemerültek, megvan ijedve és nincs kedve elindulni azon az úton – a Nagybetűs Élet útján – amire társai bátorsággal és lelkesedéssel lépnek rá. Könnyes szemmel tekint bizonytalan jövője felé és nézegeti hátizsákját. Úgy érzi lemaradt valahol valamiben, úgy érzi behozhatatlan a hátránya és nem tudja hol kellene kezdenie, miközben máris abba szeretné hagyni az egészet. Kifacsarodott lelke segítségért kiállt…
 
Próbál visszatekinteni a múltba, hol tévedt el, mit ronthatott el, amiért nem tud rálépni az útra, amin szülei már előtte jártak a házasság és a gyermekvállalás kérdéseiben. Nem érti mi a baj vele, ő miért nem képes erre, miközben vágyakozó pillantást vet társai irányába, akik már szépen építgetik a jövőjüket, ő meg csak áll és várakozik... 

Szüleitől útmutatást és segítséget már nem kap, hiszen felnőtt, el kell indulnia az életben. Megint egy újabb elvárás az irányába, hogy „indulj már el fiam/lányom… nézd meg magadat…, én ennyi idősen családfenntartó voltam.” 

Egy ilyen kemény, ledegradáló szülői vezényszó is csak arról szól, hogy „már megint rosszul csinálok valamit…, már megint nem a szokásnorma szerint cselekszem…” és a hátizsák is csak tovább dagad ezekkel a negatív energiákkal. 



És itt álljunk meg egy szóra. Vajon hova vezet ez az út? Egy sikeresebb jövő felé, vagy eleve halálra van ítélve? 
Innen, a startvonalról elég nehéz ezt megítélni, mert az Élet a legváratlanabb formában és helyzetekben képes próbák elé állítani bennünket, kiküszöbölni a csorbát, rávinni a helyes útra és elvinni a célállomásunk felé. 
De a hit ehhez kevés. A küzdés kevés. Az akarat kevés. A kitartás kevés, és önmagában szinte bármi kevés egy ilyen hátrány behozásához, de ha ezeket összemixeljük, akkor már egy kellemes koktéllal a kezünkben tehetjük meg az első lépéseket.
Azonban nagyon nehéz egy ilyen halmozottan hátrányos helyzetből kikeveredni. Ezért is történik meg oly sokszor, hogy már fiatalon lezárjuk az életünket, mikor még el sem kezdtük. Belemenekülünk olyan megoldásokba, amikbe nem szerencsés, vagy olyan döntést hozunk, amiről tudjuk nem a legjobb, de úgy érezzük, nem vagyunk képesek többre. Nekünk az élet ennyit adott, és huszonévesen vagy már a harmadik X-et taposva is még mindig kicsit olyanok vagyunk mint az elveszett és szétszórt tinédzserek, akik abban a korszakukban még jogosan keresik önmagukat és a világot ahova tartozni szeretnének, de ha felnőttünk, akkor már nem viselkedhetünk így. Be kell állni a sorba és menni előre, megvalósítani a terveket, vágyakat, azért amiért erre a világra születtünk… 

„Semmi sincs véletlenül és minden jó okkal történik az életünkben.”
Mondogatjuk…,
de vajon tudjuk is ezt igazán, vagy elhisszük egyáltalán?
Jól hangzó mondat,
de csak akkor ér valamit, ha be is tudjuk építeni az életünkbe.
Akkor tudsz magadnak a legtöbbet segíteni,
ha helyén kezeled az eseményeket,
ha bátran állsz hozzá az életedhez,
mersz segítséget kérni,
mered felvállalni magadat, a múltadat, és
azt AKI VAGY!

Ha az Élet azt látja, hogy nagyon elveszettek vagyunk, besegít egy kicsit. 
Mindig igyekszik küldeni egy mentőcsónakot!  

Küld egy barátot, egy kollégát, egy rokont, olykor egy vadidegent, akivel ha találkozunk nem is értjük miért hozott össze a sors, de a segítségünkre van a legjobb időben és helyen. Ilyenkor ha észrevesszük ezeket a segítségeket, akkor hálásak is tudunk lenni, hogy talán a sors mégis szeret bennünket egy kicsit és fogja a kezünket. Nem véletlen kerülnek azok az emberek és lehetőségek az utunkba amik, mert épp ott kaptunk egy csónakot. A választás természetesen még ekkor is a miénk, hogy beleülünk-e vagy sem…
A kései családalapítás és gyermekvállalás mind-mind olyan kérdések, és gubancok, amik visszavezethetőek arra, hogy mekkora hátizsákkal indultunk el, egyáltalán el tudtunk-e indulni és mikor?
De ne gondold, hogy ez a Te hibád, ha ilyen cipőben jársz és úgy érzed valahogy semmi nem akkor történt meg és úgy, ahogy anno gyermekkorodban eltervezted. Mondhatnám most én is, hogy minden jó okkal történt az életedben, de ettől még nem vagy kint a vizekből, ha nem tudod elhinni. Tény, hogy mindennek oka van, de megfejteni és rájönni az akadályokra, hogy azok mikor és hol kerültek az utunkba, már sokkal nehezebb. Ebben segíthetek neked ha szeretnéd.
Ha úgy érzed beszélgetnél, írj nekem a valtozashajnala@gmail.com címre. Szárnyalj szabadon, valósítsd meg magadat, fedezd fel a múltat, hogy tisztán láthasd a jelent és a jövőt. 

Szeretettel tőlem, Neked!



Felhasznált irodalom: 
Petre Veronika, perinatális szaktanácsadó, Fejlesztő workshop előadás
A képek forrása:  pinterest.com